Szürrealitást mondtam, de a jelző lokális alkalmazásának ötlete nem tőlem származik, több mexikói ismerősöm illette már országát ezzel a kifejezéssel. Mára már maximálisan egyet tudok velük érteni. Talán még nem említettem, de az általam valamiért Josénak keresztelt honfitársammal statisztaként magam is ellátogattam néhány szappanopera forgatásra, könnyű pénzkereset és némi kulturális sokk reményében. Ezek a felvételek belülről nézve tragikomikus élményt nyújtanak, eleinte élvezettel is ecseteltem a helyieknek, hogy egy-egy forgatás során micsoda helyzetekbe csöppentem, de mióta valaki közölte velem, hogy a teleregények oroszlánrészéért felelős Televisát gúnyosan közoktatásnak is szokták nevezni, ugyanis sokak számára az ott sugárzott sorozatok nyújtják az ablakot a nagyvilágra, azóta másképp tekintek ezekre a szörnyszülöttekre. Többek között ezért sem vettem részt hasonló szeánszokon az utóbbi hónapokban, másrészt viszont az a rettenetes hipotézis merült fel bennem, hogy a szappanoperák világa – melyekről egyébként sok fogalmam nincs, mert még egyetlen epizódot sem sikerült végignéznem – átszövik a mexikói kultúrát és odarondítanak az élet különböző területeire, függetlenül attól, hogy az alany követi-e valamelyik teleregényt. Minthogy a szívtépő drámák és az ördögi fortélyok műfajáról beszélünk hipotézisem legkézenfekvőbb indikátorai alighanem a párkapcsolatok.  Lehet, sőt remélem, hogy tévedek, de az általam látott kapcsolatvezetési minták mintha erősítenék az elméletet. Ezennel be is mutatok párat szemléltetésként.
 

Az egyetemista bandájába bevezető barátném például két srác között vergődik egy ideje: egyikük hozzá hasonlóan búvárkodik, és egy tanfolyamon döntöttek úgy, hogy egymás életében is megmártóznak egy kicsit, azonban közben visszatért az ex, akivel ugyan az ügy már bő fél éve lezárult, de most annyira igyekszik és olyan kedves, hogy lehetetlen neki nemet mondani. Őrlődéseire gyógyírt olykor harmadik személyek alkalmi bevonásában talál. Egy ízben rám esett a megtisztelő szerepkör, de módszerével egyet nem értvén a passzivitás olyan szintjét adtam elő neki, hogy kisvártatva kénytelen volt felülbírálni a tervét. Ellenben javasoltam neki, hogy adjuk el a Televisának a Patti szerelmei sorozatötletet (természetesen nem így hívják), hátha mindketten meggazdagszunk belőle. De mondok jobbat!
José egy magyar barátnője kb. 8 éve érkezett Mexikóba, hogy táncosnőként teremtse meg magának a jól megérdemelt luxuslétet. Mára már mexikói urával közösen nevelik öt éves, ADHD-s gyermeküket, pontosabban nevelték, mert a férj egyszer csak kijelentette, hogy nem ő nem is élvezi már annyira a házaséletet, majd az elmondottakat nyomatékosítandó egy hónapra megpattant hazulról. Ez az anyukát több szempontból is kellemetlenül érintette, legközvetlenebbül azért, mert bár el-eljárogat statisztálni, alapvetően mégis a fickója tartja el, így aztán egy hónapig kislábon, kiskanállal volt kénytelen habzsolni az életet. A tékozló fiú aztán visszatért, de a probléma továbbra sem szűnt meg létezni, így végül abban a furcsa felállásban maradtak, hogy az egykori táncos odaköltözött a férj anyukájához, remélve, hogy közösen majd nyomást tudnak gyakorolni a kalandorra. A férjben azért maradt annyi humor, hogy ebben a helyzetben is kölcsön tudjon kérni a nejétől. Más kérdés, hogy ő ezt nem viccnek szánta… Úgy tudom jelenleg már egy háztartásban, de külön szobában lakik a pár. Nem hiszem, hogy életük szappanoperoid jellege valaha is meg fog szűnni.
 

Persze egy dolog kívülről figyelni ezeket a vadhajtásokat és megint más a részesükké válni. Nem gondoltam volna, hogy valaha is személyes történeteket osztok meg egy nyitott blogon, de egyrészt most már nincs sok jelentősége, másrészt érzékletesen szemlélteti, milyen az, amikor egy óvatlan pillanatban betódul az ember életébe a szürrealitás a szappanopera köntösében. Nem sokkal karácsony előtt a kétfickós lány meginvitált egy szilveszteri karib-tengeri búvártáborba, amit a bolond is akceptál, hát még én! A tenger, a nyár a télben és a nicaraguai rum hármasa megtette a hatását, így szilveszter másnapján már egy relációhajóban ébredtem. Az egyhetes búvárkodás után kb. tízen úgy döntöttünk, hogy még egy szűk hétig kényeztetjük magunkat Yucatán csodáival, úgyhogy átautóztunk egy trendi, ám nem túl turistás karibi városkába, hogy tovább nyújtsuk a flow-t. Az esték egyik velejárója itt is az alkoholmámor volt, ami feltehetőleg nagyban hozzájárult a számomra egészen meglepő konstellációk kialakulásához – no persze nem kell itt semmi komolyra gondolni. Arra viszont pont elegendők voltak, hogy újdonsült párom egy ízben kamingautoljon egyet mondván, ő valójában nem a saját neméhez vonzódik, ezért nem is tud nagyon mit kezdeni a történésekkel. Jó. Hazaúton aztán már felszakadozott a felhőzet az agyak tájékán, így Mexikóvárosba már a default, 1:1 felállású párok érkeztek meg. A rügyek szárba szökkenését sem részletezném, valami viszont nyilvánvalóan félresikolhatott, hiszen egy vasárnap reggel latinám közölte, hogy nem folytathatjuk tovább a románcot, mert valaki beköltözött ide – bökött a mellkasára. Döbbenten kérdeztem, hogy mégis kicsoda, majd belegondoltam, hogy nagy valószínűséggel úgysem ismerem a trónfosztót. Tévedtem. Rövid hallgatás után egy közös barátunk nevét bökte ki, aki történetesen a szebbik nem egy képviselője. Erre egyetlen dolgot tudtam neki kinyögni: szappanopera. Majd az utcán, kábán botorkálva próbáltam végiggondolni, hogyan tudtak bevonzani ismét a szereplők közé… ráadásul ingyen.