Rövid itt tartózkodásom alatt elítélhető módon főleg olyan magyarokkal és más kelet-(érzékenyebbeknek: közép)- európaiakkal lógtam, akik legkevesebb fél, maximum kb. tíz éve élnek itt. Nyilván nem reprezentatív egy ilyen mikrokörnyezet véleményéből kiindulni, de úgy tűnik, hogy egy kivétellel egy dologban egyezik a véleményük, ami ugyanakkor érthetetlenné teszi az ittlétüket: gyakorlatilag mind utálják a mexikóiakat. Ki jobban, ki kevésbé. José házigazdám nemes egyszerűséggel „cigánynak” becézi őket, és ezzel nem az etnikai különlegességeiket kívánja hangsúlyozni, ellenben utal arra, hogy a magyarok a mexikóiak szemében cigányok (lásd az első postot). Kivételek persze mindig akadnak, de nagyjából olyan szinten, mint ahogy otthon szokták emlegetni, hogy: „de azért ismerek én rendes cigányt is”. Egy ízben lakásnézés közben megkérdeztem Josétől, hogy miért írják egy csomó hirdetésbe, hogy csak külföldiek jelentkezését várják. Nevetve felelte, hogy azért, mert mindenki utálja a mexikóiakat. Muhaha? Szerencsére egyelőre nem osztozom ebben az utálatban, mondjuk nem is ismerkedtem meg még közelebbről a helyiekkel (és 10 hónap alatt valószínűleg nagyon közelről nem is fogok), de volt már pár kellemes élményem, amire a dörzsölt külföldiek csak gúnyosan legyintenek, mondván: „ó igen, azok a segítőkész mexikóiak”. De hát, ha egyszer tényleg azok!

 

Néhány fotó ezekről a szívtelen mexikóiakról a függetlenségi ünnepről
 

A változékony időjárás miatt mindig van nálam esőkabát, de egy albérletlátogatás alkalmával nem vittem magammal. Bár napsütésben indultam, kevéssel az érkezésem előtt elkezdett szakadni az eső, a főbérlő meg sehol. Nem volt erkély sem, ami megvédett volna az esőtől, csak egy minimális perem, ezért jó nindzsához méltón a falhoz tapadva vártam, hogy megérkezzen a potenciálisan leendő lakótársam. Miközben átkokat szórtam önmagamra a kabát otthonhagyás, a srácra a késés, a világra pedig már pusztán a létezése miatt, megjelent egy háromfogú bácsika, feje fölött egy kartonlappal és megkérdezte, hogy ugyan milyen megfontolásból fürdőzök a kapualjban. Elmondtam neki, hogy mi a dörgés (na nem azt, amelyik fölöttünk zengett), mire javasolta, hogy vegyem át tőle a kartonlapot, tartsam kettőnk feje fölé és induljunk meg a 40 méterre levő lakhelyére. Minden más esetben egy illedelmes mosollyal visszautasítom az ajánlatát, de abban a helyzetben bármi ésszerűbb volt, mint egy ismeretlent várva helyben úszni a saját ruhámban. Úgyhogy megindultunk kettecskén, fejünk felett a lassan málló pajzzsal és kisvártatva egy lépcsőházban találtam magam, ahol elgondolkodtam, mi lesz akkor, ha hellyel kínál, majd rám fog egy fegyvert és az értéktárgyaimat követeli vagy valami olyat, amit le sem merek írni. Nem tűnt túl életszerű gondolatnak, de sosem árt, ha békés élethelyzetben fölöslegesen riogatja magát az ember. Rémképeimmel szemben a fotelba ültetést követően friss törölközőt kaptam, hogy ne csorogjon be az agyamig az összes víz. Szépítkezésem közben megmentőm kávéval és vízzel kínált, amikor is megcsörgetett az albérletes figura, mondván sikerült megérkeznie. Hálás köszöngetések közepette búcsúzóra fogtam, a bácsi nehéz léptekkel lekísért, majd megadta a telefonszámát arra az esetre, ha még mindig zuhogna, amikor elindulok az albérletből. Sőt hozzátette, hogy enyhült időben is örömmel vár egy kávéra. Egy kis tündér volt a lelkem.
Vagy a másik egy 60 körüli néni, akitől útbaigazítást kértem a metrólejáratot illetőleg. Máshova készült, de eljött velem, nehogy még jobban eltévedjek, mindeközben áradozott Magyarország szépségéről, és az antropológiai múzeumot leszámítva határozott nemtetszését fejezte ki Mexikóvárossal szemben, ahova csak kényszerből jár, de igazából meg kéne néznem a szülőfaluját, mert az gyönyörű. Ezt a falu dolgot egyébként más helyitől is hallottam. Egyik este egy Mundito (jelentése: világocska - őt kivételesen tényleg így hívják) nevű figurának segítettünk költöztetni a gyerekágyát, és ő találta azt mondani, hogy a városiak mind rohadékok, de a falusi embereknek hatalmas szívük van. Nyilvánvaló túlzásától eltekintve ezt a közhelyet szinte bármelyik nagyvárosi ember biztonsággal elsütheti, könnyű ebbe burkolózni. Terveim szerint hamarosan tartok faluszemlét, kíváncsi vagyok, mennyire jön ki a kontraszt.
Visszatérve a gyűlöletre, a legextrémebb hozzáállást a mexikóiakhoz egy lengyel srác nyújtja, aki harmadik éve végzi itt a doktoriját. Őt is annyira felveti a pénz, hogy el-eljárogat statisztának szappanoperákba, és előfordult, hogy két forgatás közötti várakozás során már annyira herótja lett a mexikóiak csevejéből, hogy egy 20-30 fős társaság közepén füldugókkal bélelte ki hallójáratait. Nekem igazából felüdülés az andalúz ugatás után (excusez-moi) a mexikóiak spanyolját hallgatni és remélem, hogy ez sokáig így is marad. És úgy néz ki, hogy helyi erőkkel fogok lakni minimum három hónapig, úgyhogy közelebb kerülhetek ezekhez az utálatos lelkületekhez.