Két éves pályázgatás után csak sikerült kijutnom Mexikóvárosba 10 hónapra, mint antropológus kutató. A kutatási terepem egyelőre csak nagy vonalakban létezik, de szándékaim szerint a mexikói és a magyar (de majd talán inkább néhány európai) drogprevenciós és ártalomcsökkentő gyakorlatokat hasonlítok össze, megfigyelem az illeszkedésüket a helyi drogstratégiába és elfilózok, hogy melyik gyakorlatokat lehet importálni vagy exportálni. Csak nehogy a drogkartellek félreértsék a céljaimat… De errõl majd késõbb, most inkább pár szót arról, hogy milyen volt az út és hova csöppentem.

Meglehetősen aggasztott a ferihegyi leminősítés, aminek értelmében az onnan érkező és átszállni óhajtó utas nem minősül EU konformnak, ezért újra szétpakoltathatják, de szerencsére semmi efféle nem történt, még a rendelt túró rudik is felszállhattak velem a repcsikre. Talán naiv voltam, amikor úgy képzeltem, hogy egy transzatlanti Lufthansa járatnak az economy osztálya is kényelmes lesz, ha már 12 órát kell ott tölteni az utasnak. Ehhez képest németajkú szomszédommal egész út alatt harcoltunk a karfáért, ami nagyban hátráltatta a kedélyes utastársi viszony kialakulását. Beszélgetésünk is csupán néhány szorrira szorítkozott, amikor egymást kiengedtük vécére. Na jó, amikor ő engem, mert enyém volt az ablak melletti ülés. Útközben megnéztük a Karate Kid remaket (milyet rúgott már a kissrác a végén!) majd a Shrek valahányat. Utóbbit valamiért kétszer is egymás után, így a második felvonáson aludni is tudtam egyet. Leszállás után először nagy tömbbe torlaszoltak fel minket papírellenőrzésre, majd szalagkorlátok közé tereltek, hogy ott araszolva haladjunk az újabb csekkolás felé. Ez azért volt praktikus, mert addigra már karácsonyfaszerűen teleaggattam magam a különböző táskákkal, pulóverekkel, migrációs és deklarációs papírokkal, ezért olajozottan tudtam haladni a tömeggel. A második checkpointnál kiderült, hogy egy elég alapvető kártyát nem sikerült beszereznem a nagykövetségen, amiről nekem nem is beszéltek. Ennek következményeit azt hiszem hamarosan megtapasztalhatom. Megvolt az újabb táskacsekkolás, ezúttal átvilágítás mellett kutyával is megszaglásztatták, majd a level végén – ahonnan már látni lehetett a nagy welcome transzparensekkel várakozókat – jött a főellenség: egy piros gomb. Ha benyomom és zöld lesz, mehetek Isten hírével, ha piros, akkor végigmutogathatom a táskám minden rejtett zugát. Zöldet kaptam. Ekkor már hajnali háromnál járt a biológiai órám, úgyhogy nagy könnyedség volt, hogy ketten vártak a reptéren. Egy magyar antropológus lány (hívjuk viccből Esmeraldának), aki fél éve jött ki ugyanezzel az ösztöndíjjal és egy magyar srác (őt pedig nevezzük mondjuk Josénak), aki 7 évvel ezelőtt érkezett három hónapra Mexikóba, de beszippantotta a… hogy pontosan mi, azt ő sem tudja megmondani, sőt az itt töltött idő kicsit Mexikó-ellenessé formálta, például már csak magyar híreket néz és magyar rádiókat hallgat. Állítása szerint lusta és semmi nem érdekli (ehhez képest könyvet ír a magyar és a mexikói szokások különbözőségéről), viszont a példáján keresztül kiderült, hogy alkalmi statiszta és heti többszöri spermadonor állásból egész jól ki lehet jönni. Utóbbi állítólag hasznos is, hiszen az itteni párok 45%-a meddő, az emberek 80%-a pedig szexuális úton fertőz. Nekem ez inkább önigazolásnak tűnik, mindenesetre kedves a srác, eltaxiztunk a reptérről hozzá, ahol sörrel fogadott, majd elvitt a kedvenc kifőzdéjébe, ahol taco-t árulnak ezerféle formában. Pastor névre keresztelt ételemet eszegetve a lájtosnak szánt avokádós szósztól is – amivel José egykedvűen elárasztotta kajáját – nagyjából tüzet okádtam, úgyhogy ismét sörrel kellett nyugtatnom leforrázott ízlelőbimbóim. Eközben kiderült, hogy Mexikóban a „magyar” a „cigány” szinonimája, és ha a helyiek összefutnak egy magyarral, nem azt kérdezik tőle, hogyan kell lovon hátrafele nyilazni, hanem hogy jósolna-e tenyérből. Létezik is itt egy mondás, hogy "akkora felfordulás van, mint egy magyar szobájában". Bájos. Helyi idő szerint hajnali 1-kor, otthoni szerint reggel 8-kor feküdtünk le. Két óra múlva kipihenten ébredtem, majd rájőve, hogy a jetlag áldozata lettem magamra erőltettem még pár órát. Reggel az utcára lépve egy helikopter körözött fölöttünk, José még nem látott ilyet. Még szerencse, hogy nem vagyok paranoiás típus… Kaptam némi ízelítõt a közlekedési kultúrából, pontosabban annak totális hiányából. A rendőröknek itt valószínűleg mindent szabad, komótosan áttolattak egy három sávos kereszteződésen, miközben az ott haladóknak zöldjük volt, hogy leparkoljanak a bolt előtt. Egyszerre toppantam be velük, ők is kávéért érkeztek. Vajon hogy közlekednek vészhelyzetben?

Esmeralda és José elmentek statisztáskodni én pedig úgy döntöttem, hogy porba tiprom José kutyájának személyiségi jogait, úgyhogy álljon itt egy kép Skippyről, a prosztatamegnagyobbodása miatt vékonyat kakiló kutyáról, aki kedveli a Corona sört és egy szilveszteri mulatságon annyi tequilát ivott, hogy mindennek nekiment és telepisilte a lakást. Mostanra már visszafogottabb életmódot él, most például itt alszik a lábamnál. Lehet, hogy lassan le kéne vinnem, nehogy felidézze a szilveszteri bulit? Na majd az első bejegyzésem feltöltése után.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.