Nemrég készült egy nagyon jó kis videó Mexikóvárosról, itt látható alant:

Érkezés a "Mágikus Faluba", a háttérben Tepozteco magasodik

 

Füstszemlélés hintóból

 

Parkírozás

 

Bicentenario ünnepségre készített kép különböző magvakból

 

Ezen a képen közelebbről látszik a képalkotási technika

 

Eleinte lépcsőn lehet menni, majd egy bő óra ugrándozás következik a köveken

 

Ilyen fából azért viszonylag kevés volt útközben

Ormányos medvéből a piramis romjánál viszont annál több

Családi idill - etetés kukából bányászott joghurtos flakonból

Piramis a bejárat felől

 

Hegyek a túloldalon

 

A piramis előtt visszatért a térerő

 

Kilátás a piramisról

 

Piramisláb panorámával  

Ajánlott zene a posthoz

Néhány fotó ezekről a szívtelen mexikóiakról a függetlenségi ünnepről
 

Ajánlott zene az olvasáshoz

Nem telt eseménytelenül a hétvége, írhatnék például életem első Guitar Hero élményéről, ahol csúfondáros lebőgésünk után a dobok mögött a negyven-egynéhány éves anyuka, gitáron pedig a 20 év körüli lánya mutatta meg a tutit, vagy szólhatnék akár az eredeti tequila megízleléséről, ami egy hajnali tacosozásban végződött, ahol mexikói zenészek próbálták összetörni a szívünket és megnyitni a pénztárcánkat néhány tradicionális, keserédes dallal (ejnye, de ravasz vagyok, hiszen így már írtam is ezekről!), de vannak kötelező körök, amiket egy élményekkel telt utazónak le kell futnia, hogy megfelelően megemészthesse a tapasztaltakat. Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett, amik elsőként sokkolnak egy új helyen. Ez lehetne a helyi étkezési kultúra, ami nagyjából tacot tacóval takar, sok csípős cuccal megfejelve, és tényleg hosszasan lehetne regélni arról, hogy milyen ádáz étkeket képesek magukba juttatni ezek a jóemberek, talán egyszer meg is teszem, de előbb muszáj néhány szót ejtenem a mexikói tömegközlekedésről, aminek egy szeletét legalábbis egy hét alatt egész jól megismertem.

Elsőként és legkitartóbban a metróval ismerkedtem, ami nem csak azzal magyarázható, hogy ideiglenes lakhelyemhez közel van a kilenc metróvonal több száz állomásának egyike, hanem azzal is, hogy egy jegy mai árfolyammal számolva 51,2 forint, ami a helyiek számára is kedvezőnek mondható. Ezt érvényesítve az utas belép a metróhálózatba, ahol annyi időt tölt el, annyi átszállást megejtve, amennyit csak akar. Ebből talán már sejthető, hogy naponta pármillió ember áthömpölyög a föld alatt, úgyhogy a társasűgi élet gyakorlására nem ez az ideális terep, bár több étkezde is található az állomásokon. Ha az ember teheti, érdemes csúcsidőben lemenni egy állomásra mozizni, az ajtókra felkenődött emberek látványa eleinte ugyanis igen szórakoztató tud lenni. Más a helyzet, ha azért várakozik sokadmagával az ember, hogy felszálljon a túltömített kocsik egyikébe. Az első három kocsi helyét a peronon egy sárga csík jelzi, amit csak nők és 12 év alatti gyerekek léphetnek át, hogy ily módon kerülhessék el a potyatapit és a molesztálás egyéb formáit. A sárga vonalon túl persze rendszeresen állnak férfiak is, hacsak egy odavezényelt rendőr el nem téríti őket. A forgalmasabb megállókon két géppuskás, golyóálló mellénybe öltöztetett rendőr áll egy fém emelvényen, de ők sem tudják megakadályozni, hogy két megálló közé beszivárogjon az illegalitás. Josénak nevezett vendéglátóm szerint egész Mexikóváros egy nagy piac, amiben sok igazság van, de azt végképp el kell ismerni, hogy a város mozgópiaca a metró. Amint elindul, a szerelvényre utolsóként felpattanó emberek hangos szavalással adják az utazók tudtára, hogy ezúttal milyen portékával rendelkeznek. Ez nagyjából minden lehet a csoki, üccsi, rágó triótól az mp3 cdken át a random könyvekig. Ma láttam például egy üveg vízbe tett plüsskacsát 10 pesóért. Pár napja pedig egy srác bámulatos prezentációt kölcsönzött egy valószínűleg frissen kleptózott könyvről, ami az emberi szervezet működésének rejtelmeibe avatja be olvasóit. Ha nem is mint a cukrot, de vitték. Sokan erősítőstül szállnak fel és bömböltetik a cd-ket vagy önmagukat gitárral, netán szájharmonikával - a lehetőségek száma a végtelen felé konvergál. Ez az elkeseredett boltolás úgy a harmadik utazás körül vált nyomasztóvá.

Sajátos mutáció a metrobús, ami egy az úttest belső sávjában elkülönített pályán, metrószerűen közlekedő busz (szerintem innen kapta a nevét.)  Ez már drágább mulatság, egy utazás 85 Ft-ra rúg, cserébe viszont még tévét is lehet nézni a járművön. A busz érdekessége, hogy még a metrónál is agresszívabban kezeli az ajtókat. 4-5 másodperc elteltével a sofőr becsukja őket, hiába tart még a fel- és leszállás. Kismama, babakocsi, egyre megy, bírják ők az ajtócsukódást. Nem csoda, hogy öregeket alig látni ezeken a buszokon, bár a többi járat sem bővelkedik bennük.

Van ám egy ennél liberálisabb buszjárat is, ami pesero névre hallgat. Ez arra utal, hogy régen 1 peso volt rajta az út, most már általában 3-4, ami metrószintű árfekvés. A peserok nem állami járatok, így buszmegállóik sincsenek, illetve ami a végállomásukon mégis ezt a célt szolgálja, arra nem írnak ki semmit. Utasbarát járatok ezek, na. A végállomást elhagyva az útvonalon bárhol leinthetők és bárhol le is lehet róluk szállni. A fizetési formát nézve arra kell gyanakodnom, hogy a sofőrök nem számlaképesek.
Utaztam olyan peseron, ami előbb nyitotta az ajtót, aztán állt meg, illetve csak lassított, de jellemzőbb a nyitott ajtóval utazás, úgy legalább nem kell bajlódni a ki-be csukogatással. Ma először mentem mini peseroval, ami elvileg valami szakadék VW, de engem jobban emlékeztetett a Barkasra. Valahogy így néz ki.

Kiszedték a hátsó üléseket és a helyükre körbe helyezték el az újakat, hogy a szorongó utasok egymást nézhessék. Egyedül szálltam fel a végállomáson, kifizettem az 51 forintot, közöltem az úti célt és már robogtunk is. Amikor mondtam, hogy a Nezahualpilli utcába szeretnék eljutni, a sofőr megdicsérte az azték kiejtésem és megkérdezte, hogy honnan kerültem ide. Mondtam neki, hogy: öreg, Magyarországról jöttem, ez a legkevesebb. De nem tartott soká kedélyes diskurzusunk, mert megálltunk az első ponton, hogy egy kurjongató néni félszeg utasokkal tömje tele a buszt. Amikor megtelt, azt kiabálta, hogy még négy hely maradt szabadon. Szerencsére már csak egyvalaki szállt fel. A célhoz érve a sofőr meghúzta az ajtóhoz erősített kötelet, így az utasokon átbotladozva kiszállhattam. De a blogból is kiszállok most már, mert kicsit bő lére eresztettem a témát. Ígérem, legközelebb valami izgalmasabbat dolgot feszegetek.

Két éves pályázgatás után csak sikerült kijutnom Mexikóvárosba 10 hónapra, mint antropológus kutató. A kutatási terepem egyelőre csak nagy vonalakban létezik, de szándékaim szerint a mexikói és a magyar (de majd talán inkább néhány európai) drogprevenciós és ártalomcsökkentő gyakorlatokat hasonlítok össze, megfigyelem az illeszkedésüket a helyi drogstratégiába és elfilózok, hogy melyik gyakorlatokat lehet importálni vagy exportálni. Csak nehogy a drogkartellek félreértsék a céljaimat… De errõl majd késõbb, most inkább pár szót arról, hogy milyen volt az út és hova csöppentem.

Meglehetősen aggasztott a ferihegyi leminősítés, aminek értelmében az onnan érkező és átszállni óhajtó utas nem minősül EU konformnak, ezért újra szétpakoltathatják, de szerencsére semmi efféle nem történt, még a rendelt túró rudik is felszállhattak velem a repcsikre. Talán naiv voltam, amikor úgy képzeltem, hogy egy transzatlanti Lufthansa járatnak az economy osztálya is kényelmes lesz, ha már 12 órát kell ott tölteni az utasnak. Ehhez képest németajkú szomszédommal egész út alatt harcoltunk a karfáért, ami nagyban hátráltatta a kedélyes utastársi viszony kialakulását. Beszélgetésünk is csupán néhány szorrira szorítkozott, amikor egymást kiengedtük vécére. Na jó, amikor ő engem, mert enyém volt az ablak melletti ülés. Útközben megnéztük a Karate Kid remaket (milyet rúgott már a kissrác a végén!) majd a Shrek valahányat. Utóbbit valamiért kétszer is egymás után, így a második felvonáson aludni is tudtam egyet. Leszállás után először nagy tömbbe torlaszoltak fel minket papírellenőrzésre, majd szalagkorlátok közé tereltek, hogy ott araszolva haladjunk az újabb csekkolás felé. Ez azért volt praktikus, mert addigra már karácsonyfaszerűen teleaggattam magam a különböző táskákkal, pulóverekkel, migrációs és deklarációs papírokkal, ezért olajozottan tudtam haladni a tömeggel. A második checkpointnál kiderült, hogy egy elég alapvető kártyát nem sikerült beszereznem a nagykövetségen, amiről nekem nem is beszéltek. Ennek következményeit azt hiszem hamarosan megtapasztalhatom. Megvolt az újabb táskacsekkolás, ezúttal átvilágítás mellett kutyával is megszaglásztatták, majd a level végén – ahonnan már látni lehetett a nagy welcome transzparensekkel várakozókat – jött a főellenség: egy piros gomb. Ha benyomom és zöld lesz, mehetek Isten hírével, ha piros, akkor végigmutogathatom a táskám minden rejtett zugát. Zöldet kaptam. Ekkor már hajnali háromnál járt a biológiai órám, úgyhogy nagy könnyedség volt, hogy ketten vártak a reptéren. Egy magyar antropológus lány (hívjuk viccből Esmeraldának), aki fél éve jött ki ugyanezzel az ösztöndíjjal és egy magyar srác (őt pedig nevezzük mondjuk Josénak), aki 7 évvel ezelőtt érkezett három hónapra Mexikóba, de beszippantotta a… hogy pontosan mi, azt ő sem tudja megmondani, sőt az itt töltött idő kicsit Mexikó-ellenessé formálta, például már csak magyar híreket néz és magyar rádiókat hallgat. Állítása szerint lusta és semmi nem érdekli (ehhez képest könyvet ír a magyar és a mexikói szokások különbözőségéről), viszont a példáján keresztül kiderült, hogy alkalmi statiszta és heti többszöri spermadonor állásból egész jól ki lehet jönni. Utóbbi állítólag hasznos is, hiszen az itteni párok 45%-a meddő, az emberek 80%-a pedig szexuális úton fertőz. Nekem ez inkább önigazolásnak tűnik, mindenesetre kedves a srác, eltaxiztunk a reptérről hozzá, ahol sörrel fogadott, majd elvitt a kedvenc kifőzdéjébe, ahol taco-t árulnak ezerféle formában. Pastor névre keresztelt ételemet eszegetve a lájtosnak szánt avokádós szósztól is – amivel José egykedvűen elárasztotta kajáját – nagyjából tüzet okádtam, úgyhogy ismét sörrel kellett nyugtatnom leforrázott ízlelőbimbóim. Eközben kiderült, hogy Mexikóban a „magyar” a „cigány” szinonimája, és ha a helyiek összefutnak egy magyarral, nem azt kérdezik tőle, hogyan kell lovon hátrafele nyilazni, hanem hogy jósolna-e tenyérből. Létezik is itt egy mondás, hogy "akkora felfordulás van, mint egy magyar szobájában". Bájos. Helyi idő szerint hajnali 1-kor, otthoni szerint reggel 8-kor feküdtünk le. Két óra múlva kipihenten ébredtem, majd rájőve, hogy a jetlag áldozata lettem magamra erőltettem még pár órát. Reggel az utcára lépve egy helikopter körözött fölöttünk, José még nem látott ilyet. Még szerencse, hogy nem vagyok paranoiás típus… Kaptam némi ízelítõt a közlekedési kultúrából, pontosabban annak totális hiányából. A rendőröknek itt valószínűleg mindent szabad, komótosan áttolattak egy három sávos kereszteződésen, miközben az ott haladóknak zöldjük volt, hogy leparkoljanak a bolt előtt. Egyszerre toppantam be velük, ők is kávéért érkeztek. Vajon hogy közlekednek vészhelyzetben?

Esmeralda és José elmentek statisztáskodni én pedig úgy döntöttem, hogy porba tiprom José kutyájának személyiségi jogait, úgyhogy álljon itt egy kép Skippyről, a prosztatamegnagyobbodása miatt vékonyat kakiló kutyáról, aki kedveli a Corona sört és egy szilveszteri mulatságon annyi tequilát ivott, hogy mindennek nekiment és telepisilte a lakást. Mostanra már visszafogottabb életmódot él, most például itt alszik a lábamnál. Lehet, hogy lassan le kéne vinnem, nehogy felidézze a szilveszteri bulit? Na majd az első bejegyzésem feltöltése után.