Szürreális szappanopera

2011.03.01. 15:04

A szemfülesebb olvasóknak aligha kerülte el a figyelmét, hogy néhány hónapra hibernálódott a blog. Menő lenne ezt azzal magyarázni, hogy elkezdtem élni (hahh, micsoda fennhéjázó szöveg volna!), de talán közelebb áll a valósághoz, hogy egyszerűen megszoktam a világnak e szeletét, így már nem igazán tudok meglepődni a furcsaságain. (Még profánabb magyarázat, hogy elment a net, de rajtam van az írhatnék…) Viszont létezik az életnek egy olyan dimenziója, ahol a mexikói szürrealitás igazán kicsúcsosodik és ahol még engem is érnek meglepetések, ez pedig a párkapcsolatok világa. Ugye hogy már csigázódsz felfelé? 

Szürrealitást mondtam, de a jelző lokális alkalmazásának ötlete nem tőlem származik, több mexikói ismerősöm illette már országát ezzel a kifejezéssel. Mára már maximálisan egyet tudok velük érteni. Talán még nem említettem, de az általam valamiért Josénak keresztelt honfitársammal statisztaként magam is ellátogattam néhány szappanopera forgatásra, könnyű pénzkereset és némi kulturális sokk reményében. Ezek a felvételek belülről nézve tragikomikus élményt nyújtanak, eleinte élvezettel is ecseteltem a helyieknek, hogy egy-egy forgatás során micsoda helyzetekbe csöppentem, de mióta valaki közölte velem, hogy a teleregények oroszlánrészéért felelős Televisát gúnyosan közoktatásnak is szokták nevezni, ugyanis sokak számára az ott sugárzott sorozatok nyújtják az ablakot a nagyvilágra, azóta másképp tekintek ezekre a szörnyszülöttekre. Többek között ezért sem vettem részt hasonló szeánszokon az utóbbi hónapokban, másrészt viszont az a rettenetes hipotézis merült fel bennem, hogy a szappanoperák világa – melyekről egyébként sok fogalmam nincs, mert még egyetlen epizódot sem sikerült végignéznem – átszövik a mexikói kultúrát és odarondítanak az élet különböző területeire, függetlenül attól, hogy az alany követi-e valamelyik teleregényt. Minthogy a szívtépő drámák és az ördögi fortélyok műfajáról beszélünk hipotézisem legkézenfekvőbb indikátorai alighanem a párkapcsolatok.  Lehet, sőt remélem, hogy tévedek, de az általam látott kapcsolatvezetési minták mintha erősítenék az elméletet. Ezennel be is mutatok párat szemléltetésként.
 
Az egyetemista bandájába bevezető barátném például két srác között vergődik egy ideje: egyikük hozzá hasonlóan búvárkodik, és egy tanfolyamon döntöttek úgy, hogy egymás életében is megmártóznak egy kicsit, azonban közben visszatért az ex, akivel ugyan az ügy már bő fél éve lezárult, de most annyira igyekszik és olyan kedves, hogy lehetetlen neki nemet mondani. Őrlődéseire gyógyírt olykor harmadik személyek alkalmi bevonásában talál. Egy ízben rám esett a megtisztelő szerepkör, de módszerével egyet nem értvén a passzivitás olyan szintjét adtam elő neki, hogy kisvártatva kénytelen volt felülbírálni a tervét. Ellenben javasoltam neki, hogy adjuk el a Televisának a Patti szerelmei sorozatötletet (természetesen nem így hívják), hátha mindketten meggazdagszunk belőle. De mondok jobbat!
José egy magyar barátnője kb. 8 éve érkezett Mexikóba, hogy táncosnőként teremtse meg magának a jól megérdemelt luxuslétet. Mára már mexikói urával közösen nevelik öt éves, ADHD-s gyermeküket, pontosabban nevelték, mert a férj egyszer csak kijelentette, hogy nem ő nem is élvezi már annyira a házaséletet, majd az elmondottakat nyomatékosítandó egy hónapra megpattant hazulról. Ez az anyukát több szempontból is kellemetlenül érintette, legközvetlenebbül azért, mert bár el-eljárogat statisztálni, alapvetően mégis a fickója tartja el, így aztán egy hónapig kislábon, kiskanállal volt kénytelen habzsolni az életet. A tékozló fiú aztán visszatért, de a probléma továbbra sem szűnt meg létezni, így végül abban a furcsa felállásban maradtak, hogy az egykori táncos odaköltözött a férj anyukájához, remélve, hogy közösen majd nyomást tudnak gyakorolni a kalandorra. A férjben azért maradt annyi humor, hogy ebben a helyzetben is kölcsön tudjon kérni a nejétől. Más kérdés, hogy ő ezt nem viccnek szánta… Úgy tudom jelenleg már egy háztartásban, de külön szobában lakik a pár. Nem hiszem, hogy életük szappanoperoid jellege valaha is meg fog szűnni.
 
Persze egy dolog kívülről figyelni ezeket a vadhajtásokat és megint más a részesükké válni. Nem gondoltam volna, hogy valaha is személyes történeteket osztok meg egy nyitott blogon, de egyrészt most már nincs sok jelentősége, másrészt érzékletesen szemlélteti, milyen az, amikor egy óvatlan pillanatban betódul az ember életébe a szürrealitás a szappanopera köntösében. Nem sokkal karácsony előtt a kétfickós lány meginvitált egy szilveszteri karib-tengeri búvártáborba, amit a bolond is akceptál, hát még én! A tenger, a nyár a télben és a nicaraguai rum hármasa megtette a hatását, így szilveszter másnapján már egy relációhajóban ébredtem. Az egyhetes búvárkodás után kb. tízen úgy döntöttünk, hogy még egy szűk hétig kényeztetjük magunkat Yucatán csodáival, úgyhogy átautóztunk egy trendi, ám nem túl turistás karibi városkába, hogy tovább nyújtsuk a flow-t. Az esték egyik velejárója itt is az alkoholmámor volt, ami feltehetőleg nagyban hozzájárult a számomra egészen meglepő konstellációk kialakulásához – no persze nem kell itt semmi komolyra gondolni. Arra viszont pont elegendők voltak, hogy újdonsült párom egy ízben kamingautoljon egyet mondván, ő valójában nem a saját neméhez vonzódik, ezért nem is tud nagyon mit kezdeni a történésekkel. Jó. Hazaúton aztán már felszakadozott a felhőzet az agyak tájékán, így Mexikóvárosba már a default, 1:1 felállású párok érkeztek meg. A rügyek szárba szökkenését sem részletezném, valami viszont nyilvánvalóan félresikolhatott, hiszen egy vasárnap reggel latinám közölte, hogy nem folytathatjuk tovább a románcot, mert valaki beköltözött ide – bökött a mellkasára. Döbbenten kérdeztem, hogy mégis kicsoda, majd belegondoltam, hogy nagy valószínűséggel úgysem ismerem a trónfosztót. Tévedtem. Rövid hallgatás után egy közös barátunk nevét bökte ki, aki történetesen a szebbik nem egy képviselője. Erre egyetlen dolgot tudtam neki kinyögni: szappanopera. Majd az utcán, kábán botorkálva próbáltam végiggondolni, hogyan tudtak bevonzani ismét a szereplők közé… ráadásul ingyen.

 

utazás

2010.09.14. 00:00

Ajánlott zene az olvasáshoz


Nem telt eseménytelenül a hétvége, írhatnék például életem első Guitar Hero élményéről, ahol csúfondáros lebőgésünk után a dobok mögött a negyven-egynéhány éves anyuka, gitáron pedig a 20 év körüli lánya mutatta meg a tutit, vagy szólhatnék akár az eredeti tequila megízleléséről, ami egy hajnali tacosozásban végződött, ahol mexikói zenészek próbálták összetörni a szívünket és megnyitni a pénztárcánkat néhány tradicionális, keserédes dallal (ejnye, de ravasz vagyok, hiszen így már írtam is ezekről!), de vannak kötelező körök, amiket egy élményekkel telt utazónak le kell futnia, hogy megfelelően megemészthesse a tapasztaltakat. Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett, amik elsőként sokkolnak egy új helyen. Ez lehetne a helyi étkezési kultúra, ami nagyjából tacot tacóval takar, sok csípős cuccal megfejelve, és tényleg hosszasan lehetne regélni arról, hogy milyen ádáz étkeket képesek magukba juttatni ezek a jóemberek, talán egyszer meg is teszem, de előbb muszáj néhány szót ejtenem a mexikói tömegközlekedésről, aminek egy szeletét legalábbis egy hét alatt egész jól megismertem.

 


 

Elsőként és legkitartóbban a metróval ismerkedtem, ami nem csak azzal magyarázható, hogy ideiglenes lakhelyemhez közel van a kilenc metróvonal több száz állomásának egyike, hanem azzal is, hogy egy jegy mai árfolyammal számolva 51,2 forint, ami a helyiek számára is kedvezőnek mondható. Ezt érvényesítve az utas belép a metróhálózatba, ahol annyi időt tölt el, annyi átszállást megejtve, amennyit csak akar. Ebből talán már sejthető, hogy naponta pármillió ember áthömpölyög a föld alatt, úgyhogy a társasűgi élet gyakorlására nem ez az ideális terep, bár több étkezde is található az állomásokon. Ha az ember teheti, érdemes csúcsidőben lemenni egy állomásra mozizni, az ajtókra felkenődött emberek látványa eleinte ugyanis igen szórakoztató tud lenni. Más a helyzet, ha azért várakozik sokadmagával az ember, hogy felszálljon a túltömített kocsik egyikébe. Az első három kocsi helyét a peronon egy sárga csík jelzi, amit csak nők és 12 év alatti gyerekek léphetnek át, hogy ily módon kerülhessék el a potyatapit és a molesztálás egyéb formáit. A sárga vonalon túl persze rendszeresen állnak férfiak is, hacsak egy odavezényelt rendőr el nem téríti őket. A forgalmasabb megállókon két géppuskás, golyóálló mellénybe öltöztetett rendőr áll egy fém emelvényen, de ők sem tudják megakadályozni, hogy két megálló közé beszivárogjon az illegalitás. Josénak nevezett vendéglátóm szerint egész Mexikóváros egy nagy piac, amiben sok igazság van, de azt végképp el kell ismerni, hogy a város mozgópiaca a metró. Amint elindul, a szerelvényre utolsóként felpattanó emberek hangos szavalással adják az utazók tudtára, hogy ezúttal milyen portékával rendelkeznek. Ez nagyjából minden lehet a csoki, üccsi, rágó triótól az mp3 cdken át a random könyvekig. Ma láttam például egy üveg vízbe tett plüsskacsát 10 pesóért. Pár napja pedig egy srác bámulatos prezentációt kölcsönzött egy valószínűleg frissen kleptózott könyvről, ami az emberi szervezet működésének rejtelmeibe avatja be olvasóit. Ha nem is mint a cukrot, de vitték. Sokan erősítőstül szállnak fel és bömböltetik a cd-ket vagy önmagukat gitárral, netán szájharmonikával - a lehetőségek száma a végtelen felé konvergál. Ez az elkeseredett boltolás úgy a harmadik utazás körül vált nyomasztóvá.

Sajátos mutáció a metrobús, ami egy az úttest belső sávjában elkülönített pályán, metrószerűen közlekedő busz (szerintem innen kapta a nevét.)  Ez már drágább mulatság, egy utazás 85 Ft-ra rúg, cserébe viszont még tévét is lehet nézni a járművön. A busz érdekessége, hogy még a metrónál is agresszívabban kezeli az ajtókat. 4-5 másodperc elteltével a sofőr becsukja őket, hiába tart még a fel- és leszállás. Kismama, babakocsi, egyre megy, bírják ők az ajtócsukódást. Nem csoda, hogy öregeket alig látni ezeken a buszokon, bár a többi járat sem bővelkedik bennük.

Van ám egy ennél liberálisabb buszjárat is, ami pesero névre hallgat. Ez arra utal, hogy régen 1 peso volt rajta az út, most már általában 3-4, ami metrószintű árfekvés. A peserok nem állami járatok, így buszmegállóik sincsenek, illetve ami a végállomásukon mégis ezt a célt szolgálja, arra nem írnak ki semmit. Utasbarát járatok ezek, na. A végállomást elhagyva az útvonalon bárhol leinthetők és bárhol le is lehet róluk szállni. A fizetési formát nézve arra kell gyanakodnom, hogy a sofőrök nem számlaképesek.
Utaztam olyan peseron, ami előbb nyitotta az ajtót, aztán állt meg, illetve csak lassított, de jellemzőbb a nyitott ajtóval utazás, úgy legalább nem kell bajlódni a ki-be csukogatással. Ma először mentem mini peseroval, ami elvileg valami szakadék VW, de engem jobban emlékeztetett a Barkasra. Valahogy így néz ki.

Kiszedték a hátsó üléseket és a helyükre körbe helyezték el az újakat, hogy a szorongó utasok egymást nézhessék. Egyedül szálltam fel a végállomáson, kifizettem az 51 forintot, közöltem az úti célt és már robogtunk is. Amikor mondtam, hogy a Nezahualpilli utcába szeretnék eljutni, a sofőr megdicsérte az azték kiejtésem és megkérdezte, hogy honnan kerültem ide. Mondtam neki, hogy: öreg, Magyarországról jöttem, ez a legkevesebb. De nem tartott soká kedélyes diskurzusunk, mert megálltunk az első ponton, hogy egy kurjongató néni félszeg utasokkal tömje tele a buszt. Amikor megtelt, azt kiabálta, hogy még négy hely maradt szabadon. Szerencsére már csak egyvalaki szállt fel. A célhoz érve a sofőr meghúzta az ajtóhoz erősített kötelet, így az utasokon átbotladozva kiszállhattam. De a blogból is kiszállok most már, mert kicsit bő lére eresztettem a témát. Ígérem, legközelebb valami izgalmasabbat dolgot feszegetek.

Szerző: tomazzi

5 komment

Címkék: utazás

süti beállítások módosítása