Ajánlott zene az olvasáshoz

Nem telt eseménytelenül a hétvége, írhatnék például életem első Guitar Hero élményéről, ahol csúfondáros lebőgésünk után a dobok mögött a negyven-egynéhány éves anyuka, gitáron pedig a 20 év körüli lánya mutatta meg a tutit, vagy szólhatnék akár az eredeti tequila megízleléséről, ami egy hajnali tacosozásban végződött, ahol mexikói zenészek próbálták összetörni a szívünket és megnyitni a pénztárcánkat néhány tradicionális, keserédes dallal (ejnye, de ravasz vagyok, hiszen így már írtam is ezekről!), de vannak kötelező körök, amiket egy élményekkel telt utazónak le kell futnia, hogy megfelelően megemészthesse a tapasztaltakat. Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett, amik elsőként sokkolnak egy új helyen. Ez lehetne a helyi étkezési kultúra, ami nagyjából tacot tacóval takar, sok csípős cuccal megfejelve, és tényleg hosszasan lehetne regélni arról, hogy milyen ádáz étkeket képesek magukba juttatni ezek a jóemberek, talán egyszer meg is teszem, de előbb muszáj néhány szót ejtenem a mexikói tömegközlekedésről, aminek egy szeletét legalábbis egy hét alatt egész jól megismertem.

Elsőként és legkitartóbban a metróval ismerkedtem, ami nem csak azzal magyarázható, hogy ideiglenes lakhelyemhez közel van a kilenc metróvonal több száz állomásának egyike, hanem azzal is, hogy egy jegy mai árfolyammal számolva 51,2 forint, ami a helyiek számára is kedvezőnek mondható. Ezt érvényesítve az utas belép a metróhálózatba, ahol annyi időt tölt el, annyi átszállást megejtve, amennyit csak akar. Ebből talán már sejthető, hogy naponta pármillió ember áthömpölyög a föld alatt, úgyhogy a társasűgi élet gyakorlására nem ez az ideális terep, bár több étkezde is található az állomásokon. Ha az ember teheti, érdemes csúcsidőben lemenni egy állomásra mozizni, az ajtókra felkenődött emberek látványa eleinte ugyanis igen szórakoztató tud lenni. Más a helyzet, ha azért várakozik sokadmagával az ember, hogy felszálljon a túltömített kocsik egyikébe. Az első három kocsi helyét a peronon egy sárga csík jelzi, amit csak nők és 12 év alatti gyerekek léphetnek át, hogy ily módon kerülhessék el a potyatapit és a molesztálás egyéb formáit. A sárga vonalon túl persze rendszeresen állnak férfiak is, hacsak egy odavezényelt rendőr el nem téríti őket. A forgalmasabb megállókon két géppuskás, golyóálló mellénybe öltöztetett rendőr áll egy fém emelvényen, de ők sem tudják megakadályozni, hogy két megálló közé beszivárogjon az illegalitás. Josénak nevezett vendéglátóm szerint egész Mexikóváros egy nagy piac, amiben sok igazság van, de azt végképp el kell ismerni, hogy a város mozgópiaca a metró. Amint elindul, a szerelvényre utolsóként felpattanó emberek hangos szavalással adják az utazók tudtára, hogy ezúttal milyen portékával rendelkeznek. Ez nagyjából minden lehet a csoki, üccsi, rágó triótól az mp3 cdken át a random könyvekig. Ma láttam például egy üveg vízbe tett plüsskacsát 10 pesóért. Pár napja pedig egy srác bámulatos prezentációt kölcsönzött egy valószínűleg frissen kleptózott könyvről, ami az emberi szervezet működésének rejtelmeibe avatja be olvasóit. Ha nem is mint a cukrot, de vitték. Sokan erősítőstül szállnak fel és bömböltetik a cd-ket vagy önmagukat gitárral, netán szájharmonikával - a lehetőségek száma a végtelen felé konvergál. Ez az elkeseredett boltolás úgy a harmadik utazás körül vált nyomasztóvá.

Sajátos mutáció a metrobús, ami egy az úttest belső sávjában elkülönített pályán, metrószerűen közlekedő busz (szerintem innen kapta a nevét.)  Ez már drágább mulatság, egy utazás 85 Ft-ra rúg, cserébe viszont még tévét is lehet nézni a járművön. A busz érdekessége, hogy még a metrónál is agresszívabban kezeli az ajtókat. 4-5 másodperc elteltével a sofőr becsukja őket, hiába tart még a fel- és leszállás. Kismama, babakocsi, egyre megy, bírják ők az ajtócsukódást. Nem csoda, hogy öregeket alig látni ezeken a buszokon, bár a többi járat sem bővelkedik bennük.

Van ám egy ennél liberálisabb buszjárat is, ami pesero névre hallgat. Ez arra utal, hogy régen 1 peso volt rajta az út, most már általában 3-4, ami metrószintű árfekvés. A peserok nem állami járatok, így buszmegállóik sincsenek, illetve ami a végállomásukon mégis ezt a célt szolgálja, arra nem írnak ki semmit. Utasbarát járatok ezek, na. A végállomást elhagyva az útvonalon bárhol leinthetők és bárhol le is lehet róluk szállni. A fizetési formát nézve arra kell gyanakodnom, hogy a sofőrök nem számlaképesek.
Utaztam olyan peseron, ami előbb nyitotta az ajtót, aztán állt meg, illetve csak lassított, de jellemzőbb a nyitott ajtóval utazás, úgy legalább nem kell bajlódni a ki-be csukogatással. Ma először mentem mini peseroval, ami elvileg valami szakadék VW, de engem jobban emlékeztetett a Barkasra. Valahogy így néz ki.

Kiszedték a hátsó üléseket és a helyükre körbe helyezték el az újakat, hogy a szorongó utasok egymást nézhessék. Egyedül szálltam fel a végállomáson, kifizettem az 51 forintot, közöltem az úti célt és már robogtunk is. Amikor mondtam, hogy a Nezahualpilli utcába szeretnék eljutni, a sofőr megdicsérte az azték kiejtésem és megkérdezte, hogy honnan kerültem ide. Mondtam neki, hogy: öreg, Magyarországról jöttem, ez a legkevesebb. De nem tartott soká kedélyes diskurzusunk, mert megálltunk az első ponton, hogy egy kurjongató néni félszeg utasokkal tömje tele a buszt. Amikor megtelt, azt kiabálta, hogy még négy hely maradt szabadon. Szerencsére már csak egyvalaki szállt fel. A célhoz érve a sofőr meghúzta az ajtóhoz erősített kötelet, így az utasokon átbotladozva kiszállhattam. De a blogból is kiszállok most már, mert kicsit bő lére eresztettem a témát. Ígérem, legközelebb valami izgalmasabbat dolgot feszegetek.